Európa szelleme(i)?!

Az alábbiakat saját tapasztalataim alapján irtam le. Saját vélemény, saját benyomások a menekültekkel való együttlétről. A „szellem“ szó használata nem negativan értendő, de erre később kitérek.

A metrón ülök, haza a Keletiből. Kezemben a fényképezőm, tele képekkel. Nézegetem a kijelzőn az éppen lőtt képeket. A fejembe beleégtek az elmúlt nap képei. Várakozó emberek, sírás, kétségbeesett anyukák és reménnyel teli fiatalok. Ugyanakkor voltak boldog pillanatok is: buborékfújás, vetítés és zene. Mind ez nem egy messzi Országban gyűjtött élmények voltak, hanem itt nálunk. Budapesten. A Keletinél. És kik ezek az emberek? Nem tudni sokakról hogy pontosan honnan jöttek, de tudni hova tartanak: Németországba. Mi menekülteknek, sok média tévesen migránsoknak hívja őket. Én leginkább „szellemeknek”. De semmiképp nem negatív értelembe mint a mesékben, hogy megijesztik az embereket, hanem pusztán azért, mert nincs hazájuk, útlevelük, identitásuk. Ha megadnak egy nevet, nem tudni valós-e vagy sem.


Honnan jöttek? Egyre többen, sőt szinte mindenki azt mondja, hogy Szíriából. Ezt akarják mondani. Félnek, hogy másképp nem fogják majd befogadni őket. Első találkozásom a Keletinél olyan volt, mint amikor az embert a mély vízbe dobják. Sokkol a hideg víz egy pillanatra, de gyorsan megszokod. Gyorsan rájöttem, hogy a menekültektől nem kell félni, sőt legtöbb esetben jobban félnek tőlem, mint fordítva. Mikor véletlenül meglöktem egyikkőjüket, még ő kért mosolyogva bocsánatot tőlem, hogy utamban állt.
Szomorúan látom, ahogy a média szubjektíven tudósít az eseményekről. Mindez tetőzik egy olyan élő tudósításban, amikor egy német tv riportere közli a nézőkkel, hogy bár nem tud magyarul, de úgy véli, hogy a vonatok a keletiből majd elviszik valahova a pusztába az embereket és kiteszik őket a semmi közepén.
Csak fogom a fejem. Legszívesebben kimennék a Keletibe, és a saját munkám helyett beállnék tolmácsnak, mondván 20 évig én is Németországban voltam, és legalább segítek nekik, hogy ne terjesszenek ilyen hülyeségeket. Mindez már a Keletinek a kapunyitása után volt. Előtte két napig a tüntetéseket figyeltem, meglepett, hogy minden békésen ment. A menekültek maguk, próbálták nyugtatni a felháborodott sorstársukat.
Elmondták nekem, tudják, hogy a rendőrök provokálni akarják őket, hogy előbb-utóbb megrohanják őket, okot adva, hogy lecsukják őket, de ők nem akarnak erőszakosak lenni, békésen tüntetnek, hogy továbbengedjék őket. Nem akarnak itt maradni, nem látnak itt jövőt, mindössze szabadon, békességben szeretnének élni, tanulmányaikat elvégezni, vagy dolgozni és a családjukat eltartani. Ezeket a benyomásokat és véleményeket hallom. Elhangzik sok csúnya szó a magyar politikusokról, ugyanakkor dicsérik a Magyar embereket, akik segítenek nekik, együtt éreznek velük és barátságosan, mosollyal bánnak velük.

Elmesélik nekem, hogy hazájukban egyetemisták, orvosok, fotósok, vagy szakácsok voltak. Sőt voltak fodrászok és bankárok is köztük, van aki 2.000 Eurót, de volt, aki már 16.000 Eurót fizetett, hogy Budapestig eljusson.
Megáll a metró, kitép a gondolataimból. A fülembe, lehet véletlen, lehet a sors akart így de a „Wind of change” című szám szól épp a fejhallgatómon keresztül. Mindez a Deák téren. Ahol találkozik több metróvonal. Mintha több kultúra találkozna. Európa meg fog változni, meg kell hogy változzon. Gondolkodásban.
Ennek a szelét érezzük most, és fogjuk is érezni. Át fogjuk értékelni az életünket, a hozzáállásunkat más emberekhez. Mindig is utáltam politizálni és most is próbálom kerülni ezt a témát. Én magam tudom milyen külföldiként egy másik Országban élni, pedig én nem is menekültem. Szomorú és dühös voltam amikor a híreket olvastam, mindegy, hogy magyar vagy németet.
Én kint voltam a Keletinél, sok-sok jó dolgot láttam, és teljesen mást olvastam vagy láttam a hírekben. „Eldobálják a menekültek a vizet amit kapnak”, szólt egy cikknek a leadje. Én beszéltem több emberrel is, azt mondták, hogy a buborékos ásványvizet ők nem ismerik, ezért nem ízlik nekik, ezért nem isszák. De aki jobban odafigyel, észrevehette volna, hogy nagyrészt szénsavmentes vizes palackokkal volt teli a Keleti. Ezt leadják a hírekben? Nyilván nem, mert az már nem hír, nem úgy hír, mint az, hogy eldobálják a vizet. Ahhoz hozzá lehet ügyesen csatolni azt is, hogy nem becsülik meg a segítségünket. És máris kész a menekültellenes propaganda.

Na de nem részletezném tovább…úgy gondolom, hogy mindenkinek ki kellene mennie, elbeszélgetnie az emberekkel és megtudni milyenek, saját benyomásokat gyűjteni. Ami valós, nem hamisított, mint a média. Fura, hogy ezt mondom, mert magam is a médiában dolgozok, tudom hogy működik.
De tény, hogy azáltal, hogy személyesen is ott voltam és láttam este a zenéhez táncoló embereket, méghozzá magyar és szír egymással táncolt, sőt a takarító menekülteket is, akik a nap végén maguk után rendbe tették a teret és követeltek seprőket és szemetes zacskókat, sok mindent megtanultam az emberi gondolkodásról, a hírügynökségek működéséről és az emberek toleranciájáról.
Mindig és minden nap az járt a fejembe, és még úton haza a metrón is: Vajon mi hogy cselekednénk, ha nem mi lennénk a befogadó Ország, hanem azok, akik menekülnek háború meg terrorizmus elöl? Mi is vinnénk a pénzünket magunkkal, ahogy ezt a szellemek is teszik. Mi se akarnánk egy bizonytalan, a csőd szélén álló Országban (ez esetben Görögországban) maradni, hanem tovább akarnánk menni, biztos helyre, ahol tudjuk békésen tudunk élni, lenne jövőnk. Én meg tudom érteni az emberek hogy miért cselekednek így, kétségbe vannak esetben, háborús övezetekből jönnek, persze nem mind. A gazdasági menekült más, más téma. Nem alkotok arról véleményt, mert teljesen más tészta.
De ugyanakkor elgondolkozom azon is, hogy vajon Európa és az EU szelleme mi? Nehéz próbára leszünk téve, de ugyanúgy elvárjuk más ember segítségét, ha mi lennénk ilyen szituációban. Nálunk háború lenne, mi is közel keletre menekülnénk, és elvárnánk, hogy emberien bánjanak velünk, és segítsenek. Lehet nehéz megértenünk és elképzelnünk, mert mi békében élünk. De a béke néha csalóka is lehet, sok esetben egy szikra is elég, hogy dőljön minden.

Én mindenkinek csak azt tudom üzenni, hogy menjen ki, beszélgessen az emberekkel, hallgassa meg a történetüket, töltsön el velük időt, érezze át azt, amin ők átmentek. Máshogy fogjátok látni az szituációt, a média által nem érinti meg az embert annyira ez a téma, de ha kint vagy, akkor nagyon sok élménnyel lesz gazdagabb az ember, és értékeli át az életét, a szabadságot, ami nekünk természetes, de másnak nem és a békét.
Én sokat tanultam magamról és az Országomról az alatt az 5 nap alatt, amit kint töltöttem a Keletinél a „szellemek” társaságában. Akik emberek, ahogy te meg én. Mert a vér, ami bennünk és bennük folyik egyformán vörös. És ez összeköt minket.

Advertisements

Kommentar verfassen

Trage deine Daten unten ein oder klicke ein Icon um dich einzuloggen:

WordPress.com-Logo

Du kommentierst mit Deinem WordPress.com-Konto. Abmelden / Ändern )

Twitter-Bild

Du kommentierst mit Deinem Twitter-Konto. Abmelden / Ändern )

Facebook-Foto

Du kommentierst mit Deinem Facebook-Konto. Abmelden / Ändern )

Google+ Foto

Du kommentierst mit Deinem Google+-Konto. Abmelden / Ändern )

Verbinde mit %s