Képeslapok a halál-zónából

Kinézek az ablakon. Kora reggel van. Lent alig jár egy autó, a pékségek épp most nyitnak. Hideg van, pedig augusztust írunk. Felöltözök, vár a busz.

IMG_4482k3

Elsétálok a metrómegállóhoz, bedobom a zsetont a bejáratnál, átmegyek a kapun, fel a peronra. Lassan a napnak is ereje lesz, oldalról süti az arcomat, mégis hideg van. Távolról látom, hogy közeleg a metró. Felszállok. A hangosbemondóban bemondják a következő állomást. Egy szót sem értek. Ukránul van. Így hát a kijevi metrón ülve csak a metróállomásokról szóló térképen tudok tájékozódni. Még 5 megálló és leszállok.

Végre megérkezem a főpályaudvarra. Innen már csak 300m a buszig. Ott áll Nikolaj, az idegenvezetőm, angolul üdvözöl, kíván nekem szép napot és kéri az útlevelem. Elengedhetetlen a mai napra. Három ellenőrzőponton is át fogunk ma haladni.

IMG_4505k3

Nikolaj megkérdezi tőlem: Izgulsz már? Hihetetlen élmény lesz. Olyan, amit az ember életében csak egyszer csinál.” – Tudom, hisz ezért vagyok itt. Sokat olvastam már róla, néztem dokumentációkat és mindig is érdekelt világunk legnagyobb nukleáris katasztrófájának helyszíne. Látni akartam mire képes az ember, ha nem bánik tudatosan és kellő tisztelettel a természet által adott energiával.

Nem tudom, hogy szomorú legyek, vagy örüljek. Katasztrófa turistának tituláljam magam, vagy inkább egy olyan embernek, aki innentől fogva máshogy gondolkozik az atomenergiáról és annak veszélyeiről. Mi fog bennem megváltozni, mit fogok érezni? Nem tudom, de kíváncsi vagyok. Mindig az új, az ismeretlen hajt. Így most is.

És most itt vagyok, két óra buszozás választ el engem attól a helyszíntől, ahol 1986-ban közel 50ezer embert telepítettek ki három óra alatt: Úton vagyok Csernobilba.

IMG_4520-2k3

Miután útközben a buszunk lerohadt és egy órát álltunk a tűző napon, mindezt hosszú ujjú pólóban meg farmerben, mivel rövid ruhába tilos belépni az úgynevezett „halál-zónába”, végre megérkezünk az első ellenőrzőponthoz. Kiszállítanak, morcosan nézik az útleveinket, majd továbbintenek. Megvan itt a szigor, elvégre szigorúan őrzött katonai területről van szó.

IMG_4541k3

Haladunk tovább, kisebb megállások után, és egyes „hotspottok” (nem mindenhol egységesen magas a sugárzás, hanem inkább olyan, mint egy „svájci sajt“. Lyukak vannak, valahol nagyon magas, valahol annyi a sugárzás, mint Budapest utcáin) megtekintése, valamint egy óvoda szomorú sorsát megtekintve, ahol még a babák is ugyanúgy ott fekszenek az ágyon, ahogy anno a gyerekek otthagyták, végre megérkezünk az első látványosabb helyszínre. A szovjet rakétaelhárító rendszerhez, röviden DUGA. Egy közel 160m magas és több mint fél kilométer hosszú berendezés, amit később még Pripjatyból is látni fogunk. Nikolaj elmondja nekünk, hogy elkészitése után pár évvel történt csernobilban a baleset, úgyhogy kidobott pénz volt, amit ennek a berendezésnek a megépítésére költöttek. Mégis impozáns, engem leginkább egy nagy szúnyoghálóra emlékeztet távolról.

IMG_4612k3

IMG_4660k3

IMG_4675k3

IMG_4683k3

IMG_4698k3

Visszaszállunk a buszunkba és további 20 perc utazás után hirtelen megszólalnak a reggel kiosztott Geiger-Müllermérőink. Kinézek az ablakon és meglátom a távolba a kéményt a négyes reaktor tetején, mellette a hatalmas új, közel egy milliárd euróból megépített új koporsót, amit jövőre, a 30. évfordulóra fognak rátolni a négyes reaktorra, majd alatta szétbontják és elszállítják a felrobbant reaktort. Nikolaj szerint legalábbis ez a terv a következő 10 évre. Kiráz a hideg. Pedig 30 fok van. Félelmetes. Élőben látni teljesen más. Rozsdától szétrohadva ott áll 30 év a régi koporsó, védve a világot egy még nagyobb rádióaktiv szennyezéstől.

IMG_4711k3

IMG_4760k3

Csipog a mérő a kezemben. Egyre közelebb jövünk. Szinte fogni lehet a csendet a buszban. Mindenre számítottunk, de erre nem. Meghat mindenkit a látvány, pedig csak egy épületről van szó. De mindenki a világon tudja, milyen sorsok rejtőznek Csernobil mögött.

Miután a reaktor előtt is megálltunk továbbhaladunk Pripjatyba. Ezt vártam már egész nap. Érdekel milyen érzés a város közepén állni, ahol valamikor olyan boldogan sétáltak az emberek, játszottak a gyerekek és készülődtek a május elsejei ünnepre.

IMG_4805k2

IMG_4824k3

Pripjaty – Alapitva: 1970-ben. Élt: 16 évet.

IMG_4828k3

IMG_4833k3

És végre: Kiszállunk a buszból és ott állok. A nukleáris katasztrófa ground zérójánál. A meleg ellenére kiráz ismét a hideg. Nem hallok semmit, mindenki csendben van, megszeppenve a természet és a történelem előtt. Szinte érződik, ahogy ebben a pillanatban meghajlunk mi emberek a természet, és tisztelgünk annak energiája és hatalma, előtt.

IMG_4839k3

                Pripjaty – Ez van a táblára irva.

IMG_4860k3

IMG_4866k3

IMG_4877k2

A világ talán legismertebb óriáskereke egy vendéget sem fogadott.

IMG_4897k3

IMG_4902k3

IMG_4905k3

IMG_4914k3

Hol a sok gyerek? Ezen a körhintán soha egy gyerek sem utazott, sem mosolygott örömében

IMG_4948k3

Tovább haladunk, iskolán és uszodán át egy 16 emeletes hát tetejére. Onnan rálátunk pripjatyra és háttérben a reaktorra. Az uszodában az ugrótorony, és a rajtkockák egyaránt várják mai napig a sportolókat…..akik viszont soha nem fognak visszatérni. Az iskolában a legmeghatóbb a közel 2000 gázmaszkkal teli terem. Megható, mert gyerek méretről beszélünk. Ott hagyva, pedig pripjatyban napi rendszerességgel gyakorolták a vészhelyzetet. Amikor bekövetkezett erre sem volt idő. Menni kellett. Menni egy bizonytalan jövőbe….vagy a halálba.

IMG_9235k3

IMG_9242k3

IMG_9282k3

IMG_9291k3

IMG_9302k3

Ezt látva egyre nehezebb tudok uralkodni az érzelmeimen, de próbálom magamban tartani. A kezemmel az arcomat sem merem megérinteni, hisz útközben óhatatlan volt, hogy ne érjek valamihez. Nem tudom, mennyire vagyok kontaminált. Azt majd csak a mérőkapuk a 30km-es zóna checkpointjánál tudom meg (hálistennek nem voltam az). Bízok abban, hogy nem. Félelmetes, hogy a veszélyt se nem látni, se nem érezni nem lehet, és még szaga sincs. Ugyanakkor körülvesz. Csipog a mérő a kezemben.

IMG_9315k3

IMG_9321-2k3

Jól látható az erőmű pripjaty tetői felett

IMG_9355k3

IMG_9387k3

IMG_9510k3

Elhagyjuk Csernobilt. Talán ahogy anno az emberek, úgy mi sem térünk vissza.

A szellemváros, pripjaty egyedi érzelmekkel, benyomásokkal és történettel bír. Aki ide elmegy készüljön fel arra, amit reggel Nikolaj is mondott nekem: Felejthetetlen élmény lesz.

És valóban. Visszamennék, ha lenne rá esélyem. Annyira hihetetlen ez az egész. Sajnos mégis megtörtént.

Advertisements

4 Gedanken zu “Képeslapok a halál-zónából

  1. Ha Formin volt a guide-od vezetékneve, akkor én is velem voltam anno. Furcsa, hogy már látszik az új szarkofág a reaktor mellett. Az apokaliptikus látványvilágot megtöri egy modern építmény.

Kommentar verfassen

Trage deine Daten unten ein oder klicke ein Icon um dich einzuloggen:

WordPress.com-Logo

Du kommentierst mit Deinem WordPress.com-Konto. Abmelden / Ändern )

Twitter-Bild

Du kommentierst mit Deinem Twitter-Konto. Abmelden / Ändern )

Facebook-Foto

Du kommentierst mit Deinem Facebook-Konto. Abmelden / Ändern )

Google+ Foto

Du kommentierst mit Deinem Google+-Konto. Abmelden / Ändern )

Verbinde mit %s